Minap valahogy belebotlottam Török Gábor egy régi írásába megint – emlékszem, már a megjelenése idején is lett volna hozzáfűznivalóm, de akkoriban még nem írtam blogot... Most viszont megteszem az újraolvasás ürügyén, mert igencsak témánkba vág.

Az Apokalipszis holnap című írásról van szó. Érdemes elolvasni az egészet, én itt csak a lényeget emelném ki:

„...a fő állításom ugyanis ebben az írásban az, hogy ezek a politikusok epizódisták és ezek az események epizódok. Van aki és ami fontosabb, más kevésbé, de a bajaink forrása nem Orbán, nem Mesterházy, nem Vona, nem Bajnai és nem is Gyurcsány. Ahogy kit érdekel már az, hogy hogyan is volt mindez 1997-ben, mit akart Torgyán, miért volt fontos a Tocsik-ügy, vagy éppen mi volt Horn célja, pár év múlva a mai viták is érdektelenek lesznek, mert új szereplők és új ügyek lelkesítenek és dühítenek majd minket. Igen, igen, előbb-utóbb Orbán is elmegy majd, visszavonul vagy megbukik, s akkor új időszámítás kezdődik a jobboldalon, talán még az egység is megkérdőjeleződik, s talán kezdődik minden – ha nem is előlről, de újra.

Mi hát akkor a probléma? Sajnálom, de az a helyzet, hogy mi vagyunk a probléma. Miattunk lesz minden rosszabb, akár Orbán a vezér, akár Lázár, Rogán vagy éppen Mesterházy. A politikusok ugyanis tanulnak: bárki is nyer majd legközelebb, vagy azután, a leckét már megtanulta. Ha teheti, ugyanúgy fog kormányozni, mint Orbán. Professzionálissá vált a politika – mondjuk finomkodva, ami annyit jelent, hogy ma már minden hivatásos politikus tudja, hogy miről szól a hatalomgyakorlás. Hogyan kell megosztani, félelmet kelteni és reményt adni, hogyan kell üzeneteket megfogalmazni és minden csatornán szajkózni, leegyszerűsíteni és adagolni, terelni és beállítani – ismernek minket, tudják, hogy mi lesz sikeres és mi nem működik.

(...) Ismétlem: a gond velünk van. S ami igazán nagy gond: mi leválthatatlanok vagyunk. Csak egy reményünk van, ugyanaz, amit 16 éve is gondoltam, akkor még kicsit más formában: a tanulás. Miért kellene változtatnunk? Mert ha nem értjük meg, ha nem tesszük meg, a politika bármire képes lehet, bármit megtehet – velünk vagy éppen ellenünk, vagy akár mindkettő egyszerre. Mindegy, hogy ki a miniszterelnök, ha nem értjük meg a játék tétjét és lényegét, nem lesz semmilyen ellenerő a politikai logikával szemben. A helyzet ugyanis az, hogy ma nincs semmi: sem szakmai, sem civil, sem baráti, sem semmilyen. Itt még az ellenerő is csak politikai lehet. Csak és kizárólag egyetlen rendezőelv létezik: a politika által kitalált és elképesztő mennyiségben adagolt rend, rendszer. Amit vagy lelkesen átveszünk, vagy egy másik politikai szereplőt támogatva aktívan ellenzünk, vagy passzívan ignorálunk.  Az első kettő a politika számára érdekes, az utóbbi érdektelen. A politika pedig szinte szabad kezet kap tőlünk: bármit mond, bármit tesz, ebben a hármas felosztásban fogadjuk: lelkesen átvesszük, aktívan ellenezzük, vagy passzívan ignoráljuk. Mindig, mindent.

Mi tehát a megoldás? Az, ha egyszer meglátjuk, hogy ez a logika, pontosabban ennek a logikának a mindenhatósága hová vezet. Tanulásnak nevezem ezt, de ma már azt hiszem, hogy ennek csak egy módja van: a tapasztalás. Jéghegy, pofon, szakadék, Apokalipszis, Armageddon kell ide. Hogy észhez térjünk, hogy belássuk, hová vezet az, amikor a politikát kizárólag a politikusokra bízzuk. Vagy azért, mert egyáltalán nem foglalkozunk vele, lemondóan kivonulunk belőle, vagy azért, mert megelégszünk a buta automata szerepével. Ha soha semmilyen kérdést nem teszünk fel saját politikai vezetőinknek, ha hagyjuk magunkat általuk jókra és rosszakra osztani, ha meg sem kíséreljük megérteni és elfogadni a másként gondolkodókat, ha elhisszük, hogy mindig és mindenben csak az egyik oldalnak lehet igaza, ha a politikai vezetőket isteneknek képzeljük, ha a gondolataikat sajátunkként szeretjük, s ha képesek vagyunk gyűlölködve tekinteni egy másik magyar emberre csak azért, mert máshová szavaz, vagy éppen mást gondol a helyesről és a kívánatosról. A politika csak akkor lehet más, bárki is a kormányfő és bármilyen nevű pártok ülnek is a parlamentben, ha észrevesszük, hogyan használnak ki minket saját céljaikra a munkájukat amúgy kétségtelenül egyre ügyesebben végző politikusok. Akkor valami megváltozik, megváltozhat. Addig viszont egyre rosszabb lesz, ebben biztos vagyok.”

Eddig az idézet. S hogy miért posztoltam? Egyrészt a diagnózis miatt, amivel nagyon egyetértek, és jó a saját véleményemet kedvenc politikai elemzőm által megerősítve látni; másrészt a megoldás miatt, amivel nagyon nem értek egyet, és amiről érdemes egy kicsit bővebben beszélni.

Hogy a politikai elit miattunk olyan, amilyen, azt nem is bizonygatnám sokat - véleményem szerint annyira egyértelmű, hogy csak az nem látja, aki nem akarja. A profi politikus győzni akar, és ma a győzelemhez a demagógián, primitívségen, sárdobáláson keresztül vezet az út. Erre van igény, ezt kérik a választók.

De hogy a fenti problémára egy nyakunkba szakadó Armageddon lenne a megoldás? Miért?

“Hogy észhez térjünk, hogy belássuk, hová vezet az, amikor a politikát kizárólag a politikusokra bízzuk.”

Ugyan már, elképzelhető a mai Magyarországon, hogy egy gazdasági, társadalmi katasztrófából a magyar nép egy ilyen szép kerek tanulsággal, összefogás iránti igénnyel, építő munkára készen jönne ki?

Persze hogy nem. A passzívak, rezignáltak még inkább elfordulnának a politikától, a pártok még inkább acsarkodnának egymásra, a fanatikus párthívők még jobban utálnák és hibáztatnák egymást, és még több fiatal menne külföldre. Mélyebben lennénk a gödörben, mint most.

Török Gábor javaslata két szempontból nagyon jellemző: először is a tipikus magyar tehetetlenség szólal meg benne, ami a megoldást mindig kívülről, lehetőleg egy egyszeri esemény hatására várja. Jön az Armageddon, ad egy hatalmas pofont, mi meg a pofon hatására nagy hirtelen megváltozunk, és még olyan szerencsénk is lesz, hogy a jó irányba. Nem mi változtatjuk meg tehát magunkat szívós, céltudatos munkával, nem - az események változtatnak rajtunk.

Másodszor az ilyen írások mindig nagyon hasonlítanak abban, hogy meg sem próbálnak megoldást keresni. A szerző hosszan, részletesen taglalja, hogy ami most van, az rossz, rossz, jaj de rossz – aztán megoldás gyanánt odabiggyeszt egy közhelyet a végére, mint pl: Rázzuk fel a magyar népet. Kergessük el a korrupt politikai elitet. Széleskörű összefogásra van szükség. Csapjunk az asztalra, és mondjuk ki végre, hogy elég volt, stb.

Török Gábor talán Armageddont akar? Dehogy akar, szerintem ő is tudja, hogy ami nekünk most a legkevésbé hiányzik, az egy Armageddon. Magyarországon egyszerűen így szokás lezárni hasonló cikkeket. Kipanaszkodtad magad, elmondtad a véleményed a helyzetről, a lényeg megvolt, most már csak kell valami a végére, egy jobbító javaslat, pozitív nyúlfarok – nem baj, ha te sem hiszel abban, amit írsz, ez csak egy stilisztikai szempont. Így szoktuk meg.

Kérdés: Mi lenne, ha a megoldásokról is elkezdenénk olyan hosszan, részletesen beszélni, mint ahogy a problémákról szoktunk?